Ma vihar tombolt odakinn és egy kedves nagyon közeli barátomnál segédkeztem a takarításban… persze ez nem lényeg hogy ott mit is csináltam…a lényeg hogy kiment az erkélyükre és leült cigivel a kezében és nézte a vihart én meg bent ültem a többiekkel és annyira ki akartam menni kiülni mellé és csak némán érezni az erőt azt az erőt ami minket nevel és sodor… kimentem ugyan de ő akkor bement,elkéstem de nem mertem kimenni féltem zavarnám…mindenesetre kiálltam egymagam az erkélyre és éreztem h a lelkemet felkapja a szél és repíti el messzire el a testemből én pedig lehunyt szemmel hagytam és élveztem a pillanatnyi zuhanást és falnak csapódást…könnyű voltam és egyben nehéz is…egy újabb széllökéskicsalt egy könnycseppet a szememből és elvitte, elvitte hihetetlen messzire végtelen magasságokig vagy éppenséggel abszolút mélységekig…nem tudom hova vitte de benne voltam én is úgy éreztem… felkap menten a szél és tiszteltem ezt az erőt és megnyugtatott végtelenül de sírni tudtam volna… és azt akartam hogy akkor csak egy pillanatra hadd lehessek egy darab levél, vagy egy porszem amit magával visz éssoha de soha többet nem hoz ide vissza ide ebbe a világba ha nem elröpít egy másik univerzumba ahol nincsen az ami itt… nem kell a saját démonjaimmal küzdeni nem kell elzárni őket minduntalan ugyan a mögé a ketrec mögé amit már egyszer szétzúztak….nem tudok biztos rácsot állítani nem megy ki akarnak jönni érzem és én hagynám is de nem tehetem … a megfelelő alkalom kell amikor egymagam vagyok egy kietlen vidéken és ott, ott tombolhatnak széttéphetnek elemészthet a dühük, a magányuk, a bánatuk, a savas könnyeik….mert én tudom hogy ezt akarom….h belülről végre felfaljanak és egy új keletkezhessen a semmiből újra amíg létre nem jön a megfelelő én… a tökéletes….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: